2011. május 5., csütörtök

Ballagásra 2.

Az én búcsúbeszédem...


Körülbelül 6 évvel ezelőtt tudtam meg, hogy osztályfőnök leszek. A Ti osztályfőnökötök. Körülbelül 6 évvel ezelőtt én ilyenkor valószínűleg egy homokozó szélén ülve várat építettem a legkisebb fiammal. 6 évvel ezelőtt nem ittam kávét, nem tudtam mi az a Xanax és soha nem érkeztem úgy haza, hogy most azonnal adjon valaki egy pohár bort, mert felrobbanok. (Persze a felrobbanás veszélye ellenére képes voltam arra figyelni, hogy kizárólag száraz vöröset J
6 évvel ezelőtt nem tudtam, nem tudtam, hogy a kápolnában a szenteltvíz tartó összetörik, ha egyszerre nyúlunk bele. Nem tudtam, milyen a Bakonyban és a Fertő tó környékén biciklizni. 6 éve nem tudtam, hogyan bőgnek a szarvasok (azt se, hogy az osztályfőnök helyettesek túlbőgik a szarvasokat). 6 éve nem tudtam, hogyan kell bujkálni a kollégák elől, és azt se tudtam, hogy kell megdicsőült vigyor nélkül, kellő szerénységgel bezsebelni a miattatok kapott dicséreteket. 6 éve nem tudtam, időnként milyen reménytelen 25 és 39 közötti létszámú kamaszt meggyőzni arról, hogy nekem van igazam. És azt se tudtam, milyen érzés, amikor kiderül, hogy nekik volt igazuk. És pláne azt sem, amikor ők elismerték, hogy nekem volt igazam J 6 éve nem tudtam, hogy nem Ákos énekli legjobban az Ilyenek voltunk-at, nem sírtam a Muzsika hangján és azt se sejtettem, hogy Zene az kell. 6 éve nem ismertem azt az anyai büszkeséget szívem táján, ami lassan férfivá cseperedő szépszál legényeim ministrálása láttán fog el. 6 éve nem tudtam, hogy a vízálló szemfestéket „becs’szóra semmivel sem lehet lemosni”, és fogalmam sem volt arról, hogy azért valójában el lehet tüntetni. 6 éve nem tudtam, hogy egy évfolyam akadályverseny megszervezése szinte lehetetlen vállalkozás, ahogy azt sem tudtam, hogy a lehetetlent megoldjátok, de a csodákra kicsit várni kell.
2005. szeptemberében 27-en kezdtük ezt az iskolát, a kezdeti „magból” most 25-en járnak ebbe az osztályba. Mire vagyok büszke, ha rátok nézek? Többek között arra, hogy a kívülálló nem  tudja megmondani, ki volt a kezdőcsapatban és ki csatlakozott menet közben. Nálunk mindenki megtalálta a helyét.
És mit szeretnék az emlékezetekbe vésni? Azt, hogy ha valamit olyannak akarsz, amilyennek megálmodtad, akkor harcolni kell érte. Megküzdöttünk a szalagavatónkért, de azt hiszem az elmúlt évek legszebb szalagavatója volt. De mindenképpen a leginkább sajátunk. Nem egy egyszerű táncbemutató volt, hanem ünnep, amelynek minden percét átéltük.
Mit szeretnék még, hogy elvigyetek ebből a hat évből? Azt, hogy néha el kell fogadni úgy a dolgokat, ahogy érkeznek, akármennyire is úgy érezzük: MI NEM EZT AKARTUK!!!, mert csodákat rejtenek és az álmoknál is nagyszerűbb dolgokat. Hacsak a tablónkra vagy a mai tizenegyedikes búcsúztatóra gondolunk… És szeretném mindezek mellé oda tenni azt az ici-pici (nem is olyan kicsi J ) pluszt, amit nevezhetünk Kegyelemnek, Szentléleknek és ettől leszünk többek más gimnazistáknál. Ez a plusz ahhoz kell, hogy meg tudjuk különböztetni miért érdemes harcolni és mit fogadjunk el, ahogy kaptuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése